Le Na pow
- Tudod, hogy nem szoktam ideges lenni és sosem kiabálok, de most már elegem van! - ordított a képembe Baekhyun.
Már lassan másfél éve járunk, és fél éve döntöttünk úgy, hogy összeköltözünk. Egy csinos kis tetőtéri lakásban éltünk, mindeddig harmóniában és gondok nélkül. Ő azonban idol lett, ami nagyban befolyásolta az időbeosztását és ezzel együtt a törődését is, velem kapcsolatban.
- Nekem mondod? - kiabáltam vissza. Könnyeim patakokban folytak le arcomról, a levegő kiszorult a tüdőmből, hisz éreztem ...ami most történik megváltoztatja az életemet.
- Egészen eddig tűrtem, hogy reggel elmész, este pedig hazajössz. Egy percnyi időt sem szántál rám, mióta híres lettél! Egyszerűen annyira lefoglal az SM és a banda, hogy ha már lenne egy cseppnyi szabadidőd, azt is a bandatagokkal töltenéd.
- És ez feljogosít arra, hogy más pasikkal flörtölj, az orrom előtt?! - háborodott fel. - Láttam! Nem egyszer.
- Te idióta, csak azt akartam, hogy végre rám figyelj!!! - rogytam össze elkeseredettségemben. Nem hittem el, hogy komolyan képes azzal vádolni, hogy megcsalom. Ő csal meg engem! Minden más fontosabbá vált számára, mint én.
- Azt hiszed ezt beveszem?! - legyintett cinikusan. - Tudom...kevés idő jut rád, de...ha igazán szeretnél, akkor ez nem jelentene gondot. Elnézőbb lennél és rugalmasabb, nem olyan hisztérika, mint most... - mondta idegesen.
Erre felálltam és neki indultam. A mellkasát kezdtem el ütögetni kínomban, ugyanis nem voltam képes felfogni, hogy ezt mondta.
- Te. Idióta! - csapdostam. - Hogy mersz meghazudtolni? Hogy mered kétségbe vonni az érzelmeimet?! Szerinted ha nem szeretnélek, akkor itt állnék most ilyen állapotban?!
- Állj már le! - ragadta meg a kezem, majd mélyen a szemembe nézett. Egy ideig nem szólt semmit, így úgy gondoltam nekem kell kimondani a szavakat.
- Nincs szükségem olyanra, aki nem bízik bennem. - suttogtam. - Menj el! Vidd a cókmókodat is! - azzal kirángattam a kezéből az enyémeket és kiviharoztam a házból.
- Helyes! El is megyek! - kiáltott utánam.
A ház mögött teljesen elvesztettem az uralmat magam felett és elterültem a földön. Zokogva forogtam a teraszon, hiszen annyira megviselt az előbbi veszekedés. Amint kimondtam, hogy tűnjön el...rögtön éreztem, hogy megbántam. Annyira szerettem, nem akartam elveszíteni. Senki másom nem maradt rajta kívül, semmim sem volt, csak Ő, de most őt is elveszítettem. Visszagondolva az elmúlt másfél évre...tényleg Ő volt a mindenem. Minden este vártam, hogy hazajöjjön, de ő csak nyomott egy puszit az arcomra és azt mondta, hogy fáradt ezért lefekszik. Legalábbis az utóbbi fél év így telt. Előtte jókat beszélgettünk, együtt TV-ztünk, egymás karjaiban aludtunk el. Reggelenként ételt készített nekem, megetetett és énekelt, miközben a karjaiban ringatott. Életem legboldogabb egy éve volt, vele...
Most pedig mindez... semmivé lett.
- Kérlek...mondd, hogy ez csak egy rossz álom... - imádkoztam, hátha segít.
Baekhyun pow
- El kell mennem! - sóhajtoztam a tükör előtt, ahol egykoron egymást néztük, szerelmes tekintettel Le Na-val. - El kell mennem, hogy ne bánthassam többet. Hogy tudnám megbocsátani magamnak, ha ilyen, mély sebeket ejtek rajta?
A helyzet az, hogy már késő. Megbántottam. Nagyon. És mindez miattam van. Igaz, nem mertem neki bevallani, hogy igaza van, keveset foglalkozok vele. Nekem is hiányoznak az esti romantikázások, az, hogy reggelente mosolyogva fogadom az ágyban és reggelit készítek neki. Annyira imádtam ezt csinálni, de...az utóbbi időben nincs ilyesmikre lehetőségem. Reggel és este is egyaránt sietnem kell, reggel dolgozni, este pedig olyan hulla vagyok, hogy nincs kedvem semmihez.
- Akkora hülye vagyok! - rúgtam bele a székbe. Annyira elcsesztem mindent! - észre sem vettem, de már könnyek kezdtek gyülekezni a szememben és azok hamar ki is buktak. Nem sűrűn sírok, csak akkor ha valami olyan történik, ami megrendíti az életemet. legutoljára akkor sírtam örömömben, mikor beválogattak az EXO bandába.
Azóta olyan felhőtlen életet éltem, hogy észre sem vettem...Le Na-t teljesen elhanyagoltam, holott...Ő a legfontosabb számomra.
- Nem...nem veszíthetem el! - jöttem rá, miközben farkasszemet néztem a tükörképemmel. - Nem fogom elengedni! - csaptam rá az asztalra, majd kirohantam a házból és keresni kezdtem Le Na-t.
Meg is találtam, a terasz szélén ült, vészesen a szélén, alatta pedig a forgalmas út, több méter magasan.
- Mire készül?! - ijedtemben hirtelen mozdulni sem bírtam. - Mi van ha leesik onnan?
Miután levezettem magamban a lehetőséget, azon nyomban odaszaladtam hozzá.
- Le Na! - emeltem fel a hangom. - Azonnal gyere le onnan! - váltottam át én is hisztérikus módba. Az biztos, hogy utána ugrom, ha esetleg... - Le Na! - mikor felállt, nem bírtam tovább türtőztetni magam, közelebb ugrottam és olyan hevesen rántottam le a terasz széléről, hogy mind a ketten hanyatt vágódtunk a padlón. De rendben volt, hiszem nem sérült meg, mert rám esett.
Le Na csak meredt, még mindig könnyes szemekkel kereste a tekintetemet és mikor végre találkoztak, félénken elmosolyodtam és eltűrtem kósza hajtincsét az arcából, épp úgy mint régen.
- Nem akarlak elhagyni. - búgtam érzelmesen. - Nagyon sajnálom, hogy kevés időt szántam rád, ígérem ...mostantól más lesz. Ha megszakadok, akkor is találkozom veled, ha képes vagyok, fenn maradok veled este akármeddig, csak énekelhessek veled és kényeztethesselek. Nincsen számomra fontosabb. Ezt jól jegyezd meg. - nyomtam egy gyengéd csókot finom szájára.
- Komolyan...nem hagysz el? - sírt, de most már örömében.
- Eszemben sincs. - pusziltam meg a homlokát mosolyogva. - Hisz szeretlek. - a földön fekve húztam magamhoz, és élveztem, hogy teste egybefonódik az enyémmel. Ennél csodálatosabb érzést nem éreztem, még akkor sem mikor a színpadon álltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése