-
Baekhyun-ssi! Megtennéd, hogy egy kicsit oldalra fordulsz? - kérdezte a EXO
főénekesétől a fényképész. Épp a legújabb albumuk fotóit készítettük, de mivel
a fiúk alig egy évesek, ezért nem ment zökkenőmentesen az ügy. Én, mint stylist
tudom ezt a legjobban, a menedzsereken kívül.
A többiekkel még úgy ahogy kijövök, de Byun Baekhyun valami okból kifolyólag
nem kedvel engem. Igazából tudom az okát, csak nem akartam magamnak beismerni.
Három évvel ezelőtt Ő és Én boldog párt alkottunk, legalábbis valami olyasmit. Már régóta kedveltük egymást és egy ideig
jártunk is - már ha azt annak lehetett nevezni, de a családom és én is úgy
döntöttünk, hogy elmegyek külföldre, divatszakmát tanulni. Most visszatértem és
stylistként dolgozom az SM Entertainmentnél, szerencsétlenségemre éppen az
EXO-hoz kerültem. Bár ahhoz, hogy titokban tudjuk tartani a 'volt'
kapcsolatunkat, ahhoz el kellett határoznom magam és megpróbálni elfelejteni a
múltban történt dolgokat.
Nagyon nehéz volt elhagynom, de akkoriban csak a karrieremre tudtam
koncentrálni. Ha akkor nem mentem volna ki, akkor most nem lenne állásom.
Fogalmam sem volt, hogy Baekhyun mennyit gondolt rám, szenvedett-e egyáltalán,
csak azt tudom, hogy én minden nap sírtam utána. Még most is sírok, mikor durva
hangnemmel hozzám szól. A többiek is meglepetten néznek rá és nem értik
durvaságának okát. Ahogy láttam rajta, ő sem szeretne visszaemlékezni a régi
időkre.
- Ez így akkor sem lesz jó. - morgott az orra alatt, mikor ráadtam az új
szettet. Nem értettem, hogy mi nem tetszik neki, jól nézett ki, minden egyes
ruhadarab a helyén volt, minden egyes kiegészítő illet a stílushoz.
- Mi az, ami nem tetszik? - kérdeztem közömbösen, de közben nem néztem a
szemébe. Az utóbbi időben ezt tettem, egyszerűen szégyelltem magam, hisz tudtam,
hogy nagyon megbántottam és búcsú nélkül képes voltam elhagyni. Mély sebet ejthettem rajta, ezt beismerem.
- Az, hogy amióta vissza jöttél úgy kezelsz, mint egy idegent. - rivallt rám.
Ez nem volt jellemző rá, neki mindig is életvidám és kedves természete volt,
ritkán vált agresszívvá vagy dühössé. Tényleg ennyire megváltozott volna három
év alatt?
- Te egy idol vagy, én pedig a stylistod, az alkalmazottad . - mondtam, de most
is másfelé néztem. - Az a dolgom, hogy öltöztesselek, semmi több. - mondtam határozottan
és felemeltem a fejem. Arca dühös volt, a levegőt is hangosan vette, szép
szemei a réginél sötétebb barnán csillogtak, vagy lehet csak a dühtől tűnt
feketének.
- Gyere velem! - ragadt karon, majd maga után húzott ki az öltözőből, a
díszletek mögé. Ott nekivágott a falnak, úgy, hogy a lélegzetem is elállt egy
rövid ideig. Meglepődtem hevességén, hova tűnt az a fiú akit ismertem?
- Miért nem hívtál? - kérdezte idegesen, de próbálta visszafogni a hangerőt. -
Miért tűntél el olyan hirtelen, úgy hogy még elbúcsúzni sem volt időd? Vagy nem
is állt szándékodban? - kérdezte gúnyosan.
- Talán így akartál lerázni?
Fájtak a szavai. Miért gondolja azt, hogy meg akartam szabadulni tőle, mikor
oly annyira szerettem, jobban mint a családomat.
- Nem érdemes már a múlton rágódni. - próbáltam állni a sarat, de csak nagy
erőfeszítések árán sikerült benn tartanom a könnyeimet.
- Számodra lehet nem jelentett semmit, de én nekem te voltál a mindenem! - a
fejem mellett mérgében behúzott egyet a falnak, mire megszeppenve kaptam
tekintetemet meggyötört arcára. Szemei csillogtak a szabadulni akaró
könnyektől. Akkor nem bírtam tovább és én is pityeregni kezdtem.
- Az az idő lezárult. Már mindketten új életet kezdtünk. Te idol vagy és most
forgatjátok az új klipeteket, úgyhogy vissza kéne menni... - nem sikerült
kiszabadulnom, mert visszalökött a falhoz.
- Ennyivel le akarod rendezni? - kérdezte cinikus mosollyal. Még így dühösen is
gyönyörű volt, bármit csinált, sminkkel, smink nélkül, vidáman, szomorúan,
dühösen...mindenhogy lenyűgözött. Még mindig szerettem. A szívem zakatolni
kezdett mikor közelebb hajolt és megéreztem édes leheletét a számon.
- Mit érzel most? - suttogott, de tekintetét még mindig az arcomon legeltette,
bár félig lehunyt szemhéjjal.
Mit érzek? Izgatottságot, de félelmet is. Félek, hogy ez az egész csak egy álom
és igazából nem érinthetem meg selymes bőrét, amely az évek során semmit sem
változott, még mindig ugyanolyan sima és kellemes tapintású volt, mint régen.
Gondolkodás nélkül felemeltem a kezem és tenyeremet végighúztam jobb
arcféltekén, mire vonásai meglazultak, pupillái kitágultak és az enyémeket
kezdték el keresni.
- Hiányoztál. - bukott ki belőlem, de még mielőtt elhúzódhattam volna, ő
megragadta a derekamat és ismét elhúzott valahova, azt hiszem egy másik
öltözőbe, majd kulcsra zárta az ajtót.
- Azt hiszem ki kell engesztelned. - jött felém vészjósló mosollyal. Ismertem
ezt a féle mosolyt, ilyenkor perverz gondolatok jártak a fejében, de jelen
esetben nem bántam. Sőt...akartam, hiszem olyan régóta nem érinthettem meg és
olyan régóta nem érezhettem forró száját az enyémen.
Úgy esett nekem, hogy az elmúlt három év minden fájdalmát rám zúdította, olyan
heves és durva volt, mint egy vadállat. De megérdemeltem, őszintén...örültem,
hogy rajtam vezeti le a feszültséget, mintha valaki másnál keresne megnyugvást.
Alig telt egy percbe, mire mindketten alsóneműben álltunk egymás előtt, Baek
kezei bejárták az egész testem, szinte felperzselődött a bőröm ott, ahol
megérintett.
- Nem engedlek el soha többé! – lihegte a fülembe, miközben egyik ujját
óvatosan bele helyezte nedves nyílásomba. Levegőt is alig kaptam, annyira
hiányzott ez az érzés, az ő ujjai, szája, érintése, annyi ideig voltunk távol
egymástól, annyit gyötrődtünk magányosan, hogy ez a rövidnek tűnő pillanat,
mikor testünk eggyé válik az egyik legértékesebb pillanataim közé fog tartozni.
Mikor belém helyezte merev férfiasságát, felkiáltottam, de Baekhyun szép
kezével befogta a számat, hiszen nem lett volna kedvező, ha a dolgozók és nem
utolsó sorban a banda tagjai meghallanák a nyögdécseléseinket, és elkezdenék
keresni Baekhyun-t.
Nem tartott sokáig, mégis úgy éreztem a fellegekben lebegek, azzal a
személlyel, akit mindennél jobban szeretek.
- Végre hozzád bújhatok. – fülemet mellkasához nyomtam és hallgattam ritmusosan
gyorsan verő szívverését, miközben szorosan magához ölelt.
- Ha megint le mersz lépni, megtalállak és …. – nyomott egy durva csókot a
homlokomra.
- Nem megyek sehova. – jelentettem ki
határozottan. – Ezúttal nem.
- Helyes. – mosolygott rád angyalian. – Nos akkor… megkérhetlek, hogy… újra rám
adnád a ruhákat? – kuncogott. – Nemsokára az én köröm jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése