LET THIS DIE! (VIXX Leo&N one shot)

Leo&Hakyeon  One Shot

A szíved hevesebben kezdett el dobogni, amint megláttad azt a bizonyos személyt a bárpultnál. Mielőtt elindultál otthonról, eszedbe sem jutott, hogy össze fogsz vele futni ezen a helyen. Ahol minden elkezdődött. Egy éve nem is gondoltad, hogy pont egy bárban fogod megtalálni azt a személyt, akivel örök életedben együtt akarnál maradni, hiszen az emberek többsége azért jár ilyen helyekre, hogy ismerkedjen és flörtöljön. Te sem voltál ez alól kivétel, ahogy Leo sem. Mégis aznap, mikor először megpillantottátok egymást, rögtön tudtátok, hogy ez nem csak egy pillanatnyi fellángolás, hanem valódi.

Akkor mégis miért lett vége? – kérdezted magadtól, majd visszabújtál az ajtó mögé, ahol nem láthat meg. Nem lenne kedvező, ha megpillantana egy másik férfival, aki történetesen a legjobb barátja volt, még mielőtt kiderült a félrelépésed. Hakyeon, Leo gyerekkori jó barátja volt addig, amíg te fel nem tűntél és tönkre nem tettél mindent. Ostoba voltál, hogy engedtél Hakyeonnak, mégis volt valami oka annak, hogy sikerült –akár egy alkalomra is- elcsábítania szerelmedtől. Mikor Leo megtudta, hogy megcsaltad nagy balhét csapott, Hakyeon és te sem úsztad meg egy-két kék folt nélkül, de nem nehezteltél rá, megérdemeltétek. Miután Leo lenyugodott, fogta a cuccait és elhagyott. Azóta nem is beszéltél vele, bár rengetegszer üzentél neki, leveleid és hívásaid néma gazdára találtak. Tudtad, hogy el sem olvassa és hallgatja meg az üzeneteidet. Hiába próbáltad helyre hozni, Leo hajthatatlan volt.

- Mindjárt jövök, csak leparkolok a kocsival. – mondta Hakyeon, majd ott hagyott a bárban egyedül.

Ez egy megfelelő alkalom lenne, hogy beszélgess vele. Nagyon kíváncsi voltál, hogyan éli azóta az életet, bár elnézve az előtte tornyosuló sörös üvegeket, nem tűnt túl derültnek. Maga alatt volt, ahogyan te is, de neked ott volt Hakyeon, akit ugyan kedveltél, ezért csillapítani tudta szomorúságodat, de nem tudta megadni azt, amire vágytál. Nem voltál szerelmes belé, nem érezted azt a fajta vibrálást, mint Leo-nál. Leo volt az egyetlen, akivel felhőtlenül boldog voltál, az egyetlen, aki megértett téged, és te mégis…elszalasztottad. Hagytad elmenni.

Lassan felé sétáltál, majd leültél egy helyet kihagyva mellé. Hiába fürkészted arcát hosszasan, Leo nem nézett rád, bár volt egy sejtésed, hogy észre vett. Hiszen ki az, aki nem nézi meg azt, aki leül mellé egy bárban.

Végül több perc bambulás után Leo végre felemelte a fejét és rád nézett. Szemében nem lehetett látni mást, csak szomorúságot, keserűséget.

- Szia! – emelted fel a kezedet félénken, majd egy erőltetett mosolyt villantottál, de magad érezted rosszul amiatt, hogy milyen hamis is ez a mosoly. Igazából sírni lett volna kedved, azt akartad, hogy átöleljen és megvigasztaljon, hogy azt mondja: „Minden rendben”, hogy megbocsát. De ehelyett elfordította a fejét, majd az üvegét levágta a pultra, ami következtében ugrottál egyet ijedtedben. Leo nem mondott semmit, csak úgy mint anno, most is fogta magát és elment.

Te viszont ezúttal nem hagytad annyiban, követted. Olyan helyen voltatok, ahol jelenleg nem tartózkodott senki, csak ketten álltatok a sötét folyosón. Leo megtorpant, amint megérintetted a kezét. Olyan régóta nem érezhetted finom kezeinek érintését, hogy akaratlanul is elmosolyodtál az érzésre, amit kiváltott belőled.

- Beszéljük meg! – motyogtad. Leo viszont kirántotta kezét a szorításodból és indult volna tovább, de te elé szaladtál és elálltad az útját. Nem engedheted el! Ezúttal nem!

 

Leo végre rád nézett, gyönyörűen metszett szemeiből alig látszódott valami, hiszen pillái alól figyelte gondterhelt arcodat. Majd egyszer csak fejével közeledni kezdett. Nem csak a feje, de a teste is közel került a tiedéhez, már azt hitted, hogy meg akar ölelni, miközben megcsókol, de hideg zuhanyként ért a cselekedete, mikor finoman arrébb tolt az útból és belépett a liftbe, ezzel ott hagyva téged egyedül, könnyek között.

Tényleg…végleg vége? – szipogtál. Nem akartad elhinni, hogy így ott hagyott, még csak beszélni sem tudtál vele, még csak megmagyarázni sem tudtad. Nem tudtad neki elmondani, hogy még mindig szereted és hogy vele szeretnél lenni.

-         ___________! – szólított Hakyeon, s amint megpillantotta arckifejezésedet rögtön megértette.

-         Találkoztam vele visszafelé jövet. – mondta halkan. – Felejtsd már el! – hangja ingerültté vált.

-         Hogyan felejthetném el? – kezdtél el kiabálni kétségbeesetten.

-         Én vagyok a pasid, elfelejtetted? Miattam hagytad ott!

-         Ő hagyott ott engem. Miattad!!! – vitatkoztál.

Hakyeon arca vörössé vált, annyira felidegesítette a dolog. Ugyan tudtad, hogy még mindig szereti a legjobb barátját, de azt nem volt hajlandó nézni, hogy te sírsz miatta.

Hakyeon durván megragadta a kezed, majd kihúzott a bárból, egy olyan utcába, ahol nem járkált senki, csak ketten voltatok. Pár percnyi néma csendre volt szüksége, hogy eléggé lenyugodjon ahhoz, hogy beszélni tudjon.

-         Te az én nőm vagy! – mondta követelőzően.

-         És az, hogy mit érzek, nem fontos? – kérdezted.

-         Te engem szeretsz! Ha nem így lenne, nem kerestél volna fel sírva akkor, mikor összevesztél vele.

-         Veszekedtünk. Na és? Minden párnál előfordul. De te kihasználtad a helyzetet. Ne érts félre, nem egyedül a te hibád, én is hibás vagyok, de… ez mind nem történt volna meg, ha akkor ellöksz magadtól.

Erre Hakyeon annyira felhúzta magát, hogy megragadta a derekadat és nyakadnál fogva arra kényszerített, hogy megcsókold. Nem akartad, utáltad, ha ilyen agresszív volt, végül mégis hagytad, hogy ajkaival a tiedet falja, dühösen, ingerülten, ahogy mindig is szokta, ha felidegesíted.

-         Ő elengedett. – suttogta, miután elhúzódott. – Hagyta, hogy hozzám szaladj. Az ő hibája. Nem a miénk. Én sose engednélek el!

-         Sajnálom. – mondtad neki őszintén, teljes szívedből. – Hagyjuk ezt abba. Nem számít mennyit szenvedek, de vissza fogom szerezni. Szeretem őt! – engedted el Hakyeon kezét majd ott hagytad úgy, mint ahogyan Leo hagyott ott téged.

Nem akartál tovább csendben maradni, azt akartad, hogy ismét veszekedjetek úgy, mint régen, amikor még voltatok egymásnak ’valakik’. Nem akartad, hogy úgy kezeljen, mint egy idegent, akihez egy szót sem szól.

Ezért fogtad magad és a háza felé vetted az irányt. Nem gondolkodtál sokáig, becsengettél.

Mikor Leo kinyitotta az ajtót, meglepett tekintettel nézett rád, szinte sokkot kapott, annyira nem számított a látogatásodra. Mikor magához tért, ismét rideggé vált az arca.

-         Mit keresel itt? – kért számon.

-         Azért jöttem, hogy elmondjam…sajnálom. – mondtad, miközben eleredtek a könnyeid és az eső is. De az sem érdekelt, hogy elázol. Ezt mindenképpen el akartad mondani neki. – Tudom, hogy hibáztam, meg is érdemlem, hogy haragudj, de…én…szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. – nem mertél ránézni, féltél a reakciójától. Ami azt illeti okkal tetted. Leo fújtatott egy nagyot, majd megfogta a kilincset.

-         Menj haza. – mondta fáradtan és becsukta előtted az ajtót.

-         Yaaa! – kiáltottad csurom vizesen, miközben az ajtót csapdostad. – Szeretlek, te idióta! – hisztiztél, de az ajtó akkor sem nyílt ki. – Nem elég ennyi? – csuklott el a hangod.

Fel kell adnod, __________. – mondtad magadnak.

Nem fog megbocsátani... – negyed óra múlva elhagytad a lakását, majd elindultál valamerre. Az nem érdekelt, hova lyukadsz ki, csak mentél, miközben az emberek mind esernyővel rohangáltak, te bőrig ázva, könnyes szemmel, lassú léptekkel meneteltél egy ismeretlen cél felé.

Úgy érezted soha az életben nem lehetsz már boldog, hiszen az akit szerettél hallani sem akar rólad.

Komolyan azt hitted, hogy meg fog bocsátani?

Hiszen megcsaltad, TE hülye! – ütögetted a fejed mérgedben.

-         _________! – kiáltott valaki utánad, de mikor hátra fordultál, egy mellkas csapódott a tiedhez és két erős kar ölelt át. Nem kellett ránézned ahhoz, hogy megtudd ki az. Leo nyakad hajlatába fúrta az arcát, majd pár perc múlva elhúzódott és a szemedbe nézett.

-         Szeretlek, _________! – mondta csillogó szemekkel. Nem tudtad elhinni.

-         Meg…megbocsátasz? – dadogtad.

- Meg. – mosolygott aranyosan, majd két keze közé fogta az arcodat és megcsókolt olyan édesen, hogy beleremegett a gyomrod, még az eső el is állt, majd a nap beragyogta a környéket, köztük a te szívedet is. Boldog voltál, hogy a karjaiban lehetsz, hogy csókolhatod. 

Don't Leave Me again! (Baekhyun 1shot)

- Baekhyun-ssi! Megtennéd, hogy egy kicsit oldalra fordulsz? - kérdezte a EXO főénekesétől a fényképész. Épp a legújabb albumuk fotóit készítettük, de mivel a fiúk alig egy évesek, ezért nem ment zökkenőmentesen az ügy. Én, mint stylist tudom ezt a legjobban, a menedzsereken kívül.

A többiekkel még úgy ahogy kijövök, de Byun Baekhyun valami okból kifolyólag nem kedvel engem. Igazából tudom az okát, csak nem akartam magamnak beismerni.

Három évvel ezelőtt Ő és Én boldog párt alkottunk, legalábbis valami olyasmit.  Már régóta kedveltük egymást és egy ideig jártunk is - már ha azt annak lehetett nevezni, de a családom és én is úgy döntöttünk, hogy elmegyek külföldre, divatszakmát tanulni. Most visszatértem és stylistként dolgozom az SM Entertainmentnél, szerencsétlenségemre éppen az EXO-hoz kerültem. Bár ahhoz, hogy titokban tudjuk tartani a 'volt' kapcsolatunkat, ahhoz el kellett határoznom magam és megpróbálni elfelejteni a múltban történt dolgokat. 

Nagyon nehéz volt elhagynom, de akkoriban csak a karrieremre tudtam koncentrálni. Ha akkor nem mentem volna ki, akkor most nem lenne állásom. Fogalmam sem volt, hogy Baekhyun mennyit gondolt rám, szenvedett-e egyáltalán, csak azt tudom, hogy én minden nap sírtam utána. Még most is sírok, mikor durva hangnemmel hozzám szól. A többiek is meglepetten néznek rá és nem értik durvaságának okát. Ahogy láttam rajta, ő sem szeretne visszaemlékezni a régi időkre.

- Ez így akkor sem lesz jó. - morgott az orra alatt, mikor ráadtam az új szettet. Nem értettem, hogy mi nem tetszik neki, jól nézett ki, minden egyes ruhadarab a helyén volt, minden egyes kiegészítő illet a stílushoz.

- Mi az, ami nem tetszik? - kérdeztem közömbösen, de közben nem néztem a szemébe. Az utóbbi időben ezt tettem, egyszerűen szégyelltem magam, hisz tudtam, hogy nagyon megbántottam és búcsú nélkül képes voltam elhagyni.  Mély sebet ejthettem rajta, ezt beismerem.

- Az, hogy amióta vissza jöttél úgy kezelsz, mint egy idegent. - rivallt rám. Ez nem volt jellemző rá, neki mindig is életvidám és kedves természete volt, ritkán vált agresszívvá vagy dühössé. Tényleg ennyire megváltozott volna három év alatt?

- Te egy idol vagy, én pedig a stylistod, az alkalmazottad . - mondtam, de most is másfelé néztem. - Az a dolgom, hogy öltöztesselek, semmi több. - mondtam határozottan és felemeltem a fejem. Arca dühös volt, a levegőt is hangosan vette, szép szemei a réginél sötétebb barnán csillogtak, vagy lehet csak a dühtől tűnt feketének.

- Gyere velem! - ragadt karon, majd maga után húzott ki az öltözőből, a díszletek mögé. Ott nekivágott a falnak, úgy, hogy a lélegzetem is elállt egy rövid ideig. Meglepődtem hevességén, hova tűnt az a fiú akit ismertem?

- Miért nem hívtál? - kérdezte idegesen, de próbálta visszafogni a hangerőt. - Miért tűntél el olyan hirtelen, úgy hogy még elbúcsúzni sem volt időd? Vagy nem is állt szándékodban? - kérdezte gúnyosan.  - Talán így akartál lerázni?

Fájtak a szavai. Miért gondolja azt, hogy meg akartam szabadulni tőle, mikor oly annyira szerettem, jobban mint a családomat.

- Nem érdemes már a múlton rágódni. - próbáltam állni a sarat, de csak nagy erőfeszítések árán sikerült benn tartanom a könnyeimet.

- Számodra lehet nem jelentett semmit, de én nekem te voltál a mindenem! - a fejem mellett mérgében behúzott egyet a falnak, mire megszeppenve kaptam tekintetemet meggyötört arcára. Szemei csillogtak a szabadulni akaró könnyektől. Akkor nem bírtam tovább és én is pityeregni kezdtem.

- Az az idő lezárult. Már mindketten új életet kezdtünk. Te idol vagy és most forgatjátok az új klipeteket, úgyhogy vissza kéne menni... - nem sikerült kiszabadulnom, mert visszalökött a falhoz.

- Ennyivel le akarod rendezni? - kérdezte cinikus mosollyal. Még így dühösen is gyönyörű volt, bármit csinált, sminkkel, smink nélkül, vidáman, szomorúan, dühösen...mindenhogy lenyűgözött. Még mindig szerettem. A szívem zakatolni kezdett mikor közelebb hajolt és megéreztem édes leheletét a számon.

- Mit érzel most? - suttogott, de tekintetét még mindig az arcomon legeltette, bár félig lehunyt szemhéjjal.

Mit érzek? Izgatottságot, de félelmet is. Félek, hogy ez az egész csak egy álom és igazából nem érinthetem meg selymes bőrét, amely az évek során semmit sem változott, még mindig ugyanolyan sima és kellemes tapintású volt, mint régen.

Gondolkodás nélkül felemeltem a kezem és tenyeremet végighúztam jobb arcféltekén, mire vonásai meglazultak, pupillái kitágultak és az enyémeket kezdték el keresni.

- Hiányoztál. - bukott ki belőlem, de még mielőtt elhúzódhattam volna, ő megragadta a derekamat és ismét elhúzott valahova, azt hiszem egy másik öltözőbe, majd kulcsra zárta az ajtót.

- Azt hiszem ki kell engesztelned. - jött felém vészjósló mosollyal. Ismertem ezt a féle mosolyt, ilyenkor perverz gondolatok jártak a fejében, de jelen esetben nem bántam. Sőt...akartam, hiszem olyan régóta nem érinthettem meg és olyan régóta nem érezhettem forró száját az enyémen.

Úgy esett nekem, hogy az elmúlt három év minden fájdalmát rám zúdította, olyan heves és durva volt, mint egy vadállat. De megérdemeltem, őszintén...örültem, hogy rajtam vezeti le a feszültséget, mintha valaki másnál keresne megnyugvást.

Alig telt egy percbe, mire mindketten alsóneműben álltunk egymás előtt, Baek kezei bejárták az egész testem, szinte felperzselődött a bőröm ott, ahol megérintett. 

- Nem engedlek el soha többé! – lihegte a fülembe, miközben egyik ujját óvatosan bele helyezte nedves nyílásomba. Levegőt is alig kaptam, annyira hiányzott ez az érzés, az ő ujjai, szája, érintése, annyi ideig voltunk távol egymástól, annyit gyötrődtünk magányosan, hogy ez a rövidnek tűnő pillanat, mikor testünk eggyé válik az egyik legértékesebb pillanataim közé fog tartozni. 

Mikor belém helyezte merev férfiasságát, felkiáltottam, de Baekhyun szép kezével befogta a számat, hiszen nem lett volna kedvező, ha a dolgozók és nem utolsó sorban a banda tagjai meghallanák a nyögdécseléseinket, és elkezdenék keresni Baekhyun-t.

Nem tartott sokáig, mégis úgy éreztem a fellegekben lebegek, azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretek.

- Végre hozzád bújhatok. – fülemet mellkasához nyomtam és hallgattam ritmusosan gyorsan verő szívverését, miközben szorosan magához ölelt.

- Ha megint le mersz lépni, megtalállak és …. – nyomott egy durva csókot a homlokomra.

- Nem megyek sehova.  – jelentettem ki határozottan. – Ezúttal nem. 

- Helyes. – mosolygott rád angyalian. – Nos akkor… megkérhetlek, hogy… újra rám adnád a ruhákat? – kuncogott. – Nemsokára az én köröm jön.